A Fotóművészeti Kör tagjai a Herbszt Zoltán versei nyomán kelt gondolataikat, érzelmeiket úgy jelenítik meg a fény-képírás írott vagy íratlan szabályai szerint, hogy az egyfelől illusztráció marad, másfelől – és egyidejűleg – vallomás is a lelkükben ébredt visszhangról. Megoldásaik gazdagságát példázza, hogy van aki a fotogén pillanat megörökítésével, van aki egy fontosnak ítélt részlet kinagyításával és van aki a szimbólumértékű motívumok felvillantásával, vagy éppen a részletekből egészet teremtő fotomontázs segítségével próbálja felmutatni a vers világának totalitását, képpé formálni a lelkében ébredt katartikus élményt. A képi kifejezés, a fény-képírás lehetőségei sokfélék. Ennek jegyében példaképpen megemlítem, hogy találnak itt két olyan verset, amelyet nem egy, hanem két-két fotóművész is illusztrált. A képek egy versről készültek, de mégis másmilyen titkokról mesélnek, vagy legalábbis másféleképpen mondják el ugyanazt a titkot. Híven példázzák Szabó Lőrinc igazát, aki azt mondja valahol, hogy a kihunyó tűz hamvadó parazsa mindenkinek súg valamit.
Valóban, a kép hátterében, egy tükörben lévő árnyalak halántékán egy fehér kör látható, pontosan ott, ahol két évvel később Apollinaire-t egy gránátrepesz eltalálta. A szürrealisták és maga Apollinaire is egyfajta jóstehetséget tulajdonítottak Chiricónak és úgy értékelték a képet, mint a költő sorsának előrevetítését. 1918. márciusában jelenik meg a költő Kalligrammák című kötete, amelynek egyik legismertebb darabja A megsebzett galamb és a szökőkút. Apollinaire tipográfiai eljárásokkal egy galambot és egy szökőkutat ábrázol. A vers az elmúlt szerelmeket és a háborúban elveszített barátokat idézi fel. 1918. májusában Apollinaire feleségül veszi Jacqueline Kolbot. Ám alig fél évnyi házasság után 1918. november 9-én a háborút követő spanyolnátha járványban meghal. A párizsi Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugovóra. Megosztás
Guillaume Apollinaire A megsebzett galamb és a szökőkút című verse 1914 decemberében íródott és a Kalligrammák című kötetben jelent meg 1918 márciusában. Ebben a kötetében a folyton új dolgokat kereső Apollinaire tovább folytatta a kísérletezést, versei egyre oldottabbak. Egyik legérdekesebb kísérlete a vizuális líraiság megteremtése az ún. képversek által, amelyek lényegében a kötet címét is adják (a kalligramma szó képverset jelent). A kötetben szereplő versek 1912 és 1917 között íródtak, jelentős részük a harctéren készült: a költő ugyanis 1914-ben önként bevonult katonának. Nem lett volna muszáj neki, mert a személyi igazolványa szerint orosz állampolgár volt, de meg akarta mutatni, hogy ő is francia hazafi. Különben is bevonult mindenki a környezetében: kiadója, festő és író barátai, nem akart kimaradni. Eleinte egyfajta izgalmas kalandnak tekintette az első világháborút, amelytől a világ megújulását remélte, és lelkesedett a "háború csodái"-ért. Nem is vette túlságosan komolyan, azt hitte, egykettőre legyőzik a németeket.
Apollinaire költészetében gyakran saját életének eseményeit, szerelmeit, csalódásait dolgozta fel. Folyamatosan kutatta a költészet új lehetőségeit. Kezdetben a szimbolista hangulatlíra jegyében alkotott, de fokozatosan elfordult az irányzattól, úgy gondolta, a szimbolizmus képtelen kifejezni az ember új világérzéseit. Szintén elválasztotta őt a szimbolistáktól életszeretete, a világ felé fordulás, a jövőbe vetett hit. Fokozatosan mozdult el a kötött formáktól a szabadvers felé, felbontotta a hagyományos mondatalkotást, törölte az írásjeleket, a központozást. A Szeszek -kötetben az olvasó nyomon követheti ezt a másfél évtizeden át tartó fejlődést. Sokan a szürrealista költészet atyját, mesterét tisztelik Apollinaire-ben, annak ellenére, hogy a szürrealizmus csak évekkel később állt össze konkrét irányzattá. 1913-ban kezdte írni a később posztumusz megjelent Kalligrammák című kötet verseit. Ebben a kötetben két újszerű formával kísérletezik: a beszélgetésversekkel, melyekben az utcán, kávéházakban ellesett beszélgetésfoszlányokból áll össze, rendezetlenül a költemény, és a képversekkel.
A megsebzett galamb és a szökőkút (Fordította: Radnóti Miklós) A vers műfaja elégia. Hangulata jajongó, sirató, fájdalmas, melankolikus, ugyanakkor van benne valami édes-bús, dalszerű jelleg. Sanzonszerű dallamával a populáris (népszerű) francia hagyományt folytatja. A szöveg által kiadott kép nem öncélú játék, hiszen a kirajzolt forma nélkül nem is lenne érthető a mű két sora (" De itt e jajgató szökőkút mellett / ez a galamb is ríva repked "). Ha nem látjuk a képben a galambot és a szökőkutat, akkor nem értjük, hogy miféle galambról és szökőkútról van szó, és rögtön megsemmisül az a költői látomás, amelyet Apollinaire a vers által közölni akart. A megsebzett galamb és a szökőkút stílusa szürrealista. Jellegzetes, egyedi vonása a központozás elhagyása és a tipográfiai elemek alkalmazása (a betűk a rajz eszközei is), valamint a férfi és női nevek felsorolása. Témája: a háborúban eltűnt barátok, ismerősök keresése, emlékük felidézése. Hasonlít Radnóti Hetedik eclogá jához (egyébként a verset Radnóti fordította magyarra).
A ballada így kezdődik: Hol Harmadik Calixe vajon. III. Kallixtusz (1378-1458) mindössze három éven át volt pápa. Ezalatt az idő alatt a törökök elleni keresztes hadjárat megszervezésének szentelte idejét. Nekünk, magyaroknak arról is emlékezetes, hogy ő rendelte el a déli harangszót a magyarok megsegítésére a török elleni harcban. III. Kallixtusz pápa Villon sorra veszi a híres személyeket: S Alphonse, kit uralt Aragon? S Hetedik Károly, a Derék? Brit földön Artus úr-e még? És hol a legfenségesebb Jó Bourbon herceg, ama szép? De hős Nagy Károly hova lett? (Mészöly Dezső fordítása) Nagy Károly (742-814) azért kerülhetett be a refrénbe, hogy kiemelje: még a legnagyobb császárok sem kerülhették el a halált. A refrénnek még egy szerepe van: a következő vers, az Ének eleink beszéde szerént ófrancia nyelven íródott, amit Nagy Károly idejében beszéltek. Nagy Károly A triptichon harmadik verse, a z Ének eleink beszéde szerént, akárcsak a megelőző Ének hajdanvaló urakról az elmúlást választja témájául.
Az egyik legenda szerint Ekho segített Zeusznak, hogy Héra figyelmét elvonja csacsogásával a főisten szerelmi dolgairól: Mondd, hol is van, mely földön is Flóra, a szép római dáma? Archippiada és Thais, hol az ő édes nénje-ángya? S folyón, tavon ha kél a lárma, szólal, de hol is van Echó? Embernek túlszép volt az árva… De hol van a tavalyi hó? Botticelli: Tavasz (Flóra virágos ruhában látható a képen) A második és a harmadik versszakban a középkor hölgyei szerepelnek. Héloïse d'Argenteuil Pierre Abélard, skolasztikus filozófus és költő tanítványa és szerelme volt. A "királyné" a parázna burgundiai Margit, aki a legenda szerint minden szeretőjét zsákba varratva a Szajnába dobatta, így Buridánt is: Hol van a tudós Helois, ki miatt herélt voltát bánta Esbaillart Péter s Sainct Denys rendjében is szerelmét szánta? S a királyné, ki Buridant a Szajnába volt parancsoló! Hogy zsákba kössék, úgy kivánta… De hol van a tavalyi hó! Jean Vignaud: Héloïse és Abelard Az utolsó versszak asszonyai: Blanche (Blanka) királynő, Szent Lajos király lánya, akit Villon a szirénekhez hasonlít.
A verseny fődíja: egy vadiúj iPad Pro, egy 100 000 forintos Lidl vásárlási utalvány, valamint 1 millió forint értékű egészséges élelmiszer az iskolának, ahol tanítasz. A pályázati feltételeket és a további részleteket erre a linkre kattintva találod. hirdetés Tegnapi kultbaitünkben a sakkjátékosokat minősítő Élő-pontszámok kidolgozójáról, Élő Árpádról írtunk:
junglebook-7777.com, 2024 | Sitemap